Régi magyar bőrműves mesterségek

Szűcs

Honfoglalás előtti szűcs szavunk bolgár-török eredetű és jelentése “varrni” volt. Viszonylag korán elnyerte a mai jelentését: a ruházkodásra alkalmas szőrös bőr – nemes prém és juhbőr – kikészítésével és feldolgozásával foglalkozó mesterséget jelöli.
A szűcsmesterség “egész mesterség”, a nyersanyag kikészítésétől a késztermék kiszabásáig, megvarrásáig minden egy műhelyben, egy mester keze alatt történik. Nemcsak a nép számára dolgoztak a szűcsök, hanem az úri osztály, a nemesség, a városi polgárság részére is. Varrásra a szűcsök háromélű tűt használtak, munka közben újra meg újra élesre fenték a tűt. A hímzést sűrűn ölteni csak erős juhbőrön lehet. Amikor a 18–19. századi gyapjúkonjunktúra idején a posztógyártás előretörésével a régi juhfajtákat, elsősorban a rackajuhot felváltotta a selymes gyapjú merinói juh, a hímzett szűcsmunka napjai meg voltak számlálva. A birka vékony bőre ugyanis kiszakadna a hímzés öltései alatt.
A népi szűcsmesterség az I. világháború után majdnem teljesen eltűnt, csupán néhány mestere dolgozik, akik a ma is hordott díszítés nélküli barnára festett bőrmellényeket és derékba szabott ködmönöket készítik.

error: Content is protected !!