Az a híres Magyar Bőr

Amikor a „magyar módra készült bőr” még Európa szerte ismert volt…

Schwartner Márton 1809-ben, Budán megjelent művében találóan írta, hogy „a magyar bőr mindenfelé ismert, de nem annyira az európai kereskedelemben, mint inkább a technológia tekintetében.”

Megállapítása különösen igaz arra a bőrfajtára, amelyet Európa–szerte „magyar módra készült bőrként” ismertek, itthon mégis annyira feledésbe merült, hogy kikészítésének részletes leírását csak francia és német munkákból ismerjük.

Miben is különbözött a „magyar módra való bőrkikészítés” az egyéb bőrkikészítési eljárásoktól? A bőr konzerválására három alapvető eljárás ismert: a zsírcserzés, a növényi anyagokkal való cserzés és az ásványi anyagokkal, timsóval történő cserzés, amelyeket gyakran egymással kombináltak.

Míg Európa nagy részén a nagy csersavtartalmú növényi anyagokkal történő, igen hosszadalmas, gyakran egy-két évig is eltartó cserzésmód volt a legelterjedtebb, nálunk keleti hagyományainknak köszönhetően főként a zsírcserzéssel kombinált timsós cserzést alkalmazták a bőrök tartósítására.

A bőrmunkákat végző iparos a tímár volt, aki a bőrkikészítésen kívül a különféle lábbelik, szíjak készítését is végezte. A növényi cserzőanyagot használó bőr gyártókat az így nyert bőr színe után vörös tímároknak, cseres vargáknak nevezték, míg a timsót használókat fehér tímároknak.

A fehértímárság honfoglaló őseink egyik jellegzetes foglalkozása volt. Eljárásuk abban is különbözött a vörös tímárok munkájától, hogy az Európában oly keresett „magyar bőröket” késsel, mész hozzáadása nélkül szőrtelenítették, így a bőrök felületén a szőrök gyökerei bennmaradtak. Az ilyen bőrök tömöttebbek, erősebbek voltak.

A magyar nyelv bőrmunkával kapcsolatos szókészlete (bőr, varr, ár, tű, ín, tímár, ködmön) Arra szolgál bizonyságul, hogy a vadász- és nomád pásztorkodó életben gyökerező bőrös tudás több mint egy évezredes múltra tekint vissza népünk, pontosabban pásztoraink és parasztszűcseink körében. Az önellátás szintjén űzött bőrmunka általános tudás lehetett egykor népünknél nemcsak a pásztorok körében, de később a parasztságnál is.

A magyar bőr igen jó szakítószilárdsága volt az oka annak, hogy Európában is oly keresett volt. Az így dolgozó tímárokat Franciaországban évszázadokon át hongroyer-nek hívták. A nagy francia enciklopédia is ezen címszó alatt foglalkozik a magyar tímárokkal.

Az eljárást mai fogalmak szerint ipari kémkedéssel sikerült Franciaországba átplántálni a 16. század végén. Ezt követően az addig importáruként beszerzett „magyar bőr” ára felére csökkent. A 18. század végétől kezdve ugyan nálunk is megjelentek az első bőrgyártó manufaktúrák, a magyar módra való bőrkikészítés azonban nem emelkedett manufakturális szintre. A cserzési eljárások korszerűsödésével, a cserzési idő lerövidítésével megszűnt az az előny is, amely a magyar módra készült bőr népszerűségét megalapozta. A krómcserzés meghonosulásával aztán végleg elhalt a magyar bőriparnak ez az egykor legnagyobb hírnévnek örvendő ága.

A bőriparban a török hódoltság az általános pusztulás mellett fejlődést is hozott: új cserző- és festőanyagok, új technológiák honosodtak meg az országban.

A 18. században bőriparunk külföldi, német, cseh, morva tímárok betelepedésével új lendületet vett. A 18. század végén megjelentek a több munkást foglalkoztató manufaktúrák, amelyekben a termelés még a régi kézműves technológiával folyt, de már az egyes munkafolyamatok végzésében munkamegosztás figyelhető meg. Mindez azonban az európai fejlődéshez képest megkésettséggel jelentkezett, és a bőrgyártás döntő részben még a céhes keretek közt működő kis tímárságokban folyt.

A 19. században részint tímárságokból, részint a kereskedelmi tőkéből bőrgyárak is létesültek, megalapozva a hírnevét a pécsi, simontornyai, vagy a pesti, újpesti bőrgyáraknak. A tímárságok többsége azonban tőkeerő híján képtelen volt termelését korszerűsíteni és felvenni a versenyt a külföldről beáramló olcsóbb bőrökkel. A bőrfeldolgozó műhelyek, gyárak egyre inkább a bőrkereskedelem útján szerezték be a nyersanyagukat, s az olcsóbb, változatos importáruval való versenyben csak kevés, korszerű bőrgyár tudott talpon maradni, amelyekben megindult a gépek alkalmazása, és felhasználták a vegyészet eredményeit is.

1948-ban államosították a háború után megmaradt magyar bőrgyárakat, amelyek egységes irányítását 1963-tól a Budapesti Bőripari Vállalat végezte.

A rendszerváltást követően a szovjet piac megszűnésével, majd az olcsó távolkeleti cipők megjelenésével a megmaradt cipőgyárak sorsa is megpecsételődött: vagy teljesen megszűntek, vagy részekre bomlottak és redukált termeléssel, megváltozott termelési profillal keresik a helyüket a változó világban. Talpon maradásukat megnehezítik a rendkívül szigorú európai környezetvédelmi előírások is.

Ha manapság valaki az interneten „bőrgyár” szóra keres, a találatok zöme a habzó Rábáról, az ausztriai környezet-szennyezésről szól, másik részük a szanált bőrgyárak területének újrahasznosítására kiírt pályázatokról vagy az egykori bőrgyárak helyén létesült modern lakótelepekről, kulturáliscentrumokról.

Sajnálatos, hogy egy olyan iparág, amely a „hongroieur”, „hongroyage” elnevezésekkel a magyar bőrgyártást beírta a bőrművesség történetébe, mára a létért küzd. Pedig az egykor ugyancsak hírneves lótenyésztésünkhöz, a lovas sportokhoz, fogathajtáshoz kapcsolódva a magyar bőrkikészítés és szíjgyártás ugyanúgy „hungaricum” lehetne, mint hajdan a „magyar módra való bőrkikészítés”.

Forrás: Magyar Néprajz. Akadémiai Kiadó. Budapest. 1988-2002, Magyar Néprajzi Lexikon. Akadémiai Kiadó. Budapest.1987., Mesterség és Művészet- NESZ, XIV. Évf. – 2007. Október